Amikor 18 voltam, elég komplex tervem volt életem további folyására. Jó eredménnyel végeztem a középiskolát, a pontszámaim alapján mondhatni nem volt, csak nyitott ajtó. Pszichológia szakra jelentkeztem, fel is vettek. Elképzeltem, hogyan haladok majd a felnőtté válás útján. Számolatlanul sok kilométer, izgalmas szerelmi kalandok, bődületesen vad szex és nagybetűs szabadság, igazi high life volt a cél. Azt terveztem, megismerem magam, kitapasztalom a határaimat és karriert építek. Amikor már vagyok Valaki (nem szimplán önmagam, hanem VALAKI), majd megállapodom. Harminc körül talán elkezdem keresni az igazit. Talán lesz gyerekem. Talán nem. De ha lesz is, 35 előtt nem szülök. 
Aztán kiderült, hogy nem bírom a nyomást. Nem túl jók a megküzdési stratégiáim. Kábé két hét alatt éreztem, hogy lehet az ez ELTE, lehet akármilyen menő a pszichológus státusz, nem érdekel ez engem igazán. Két évig tartott, mire fel mertem állni- a megfelelési kényszer olyan tumor, ami a gerincemre kapcsolódott. Nyírbálom, alakítom, próbálok megválni tőle, de nem tudom kiirtani. Addigra már komoly kétségeim voltak abban, hogy képes vagyok-e a világon bármit elérni. Összeomlottam, kiléptem. Utólag azt mondom, megfutamodtam. Talán küzdeni kellett volna. Talán nem. De már ez a múltam. 
Egy undormányos albérletben telt el velem egy magányos, fájdalmas, bulizós év. Dolgoztam, alakultam. Jelentkeztem egy másik szakra. Azt végül végigcsináltam. Szerettem. Jól ment. De nem voltam jó. Akkor azt hittem, jól csinálom. Tervem volt rá, hogy bsc után master, utána doktori fokozat. Láttam magam a katedrán. Azóta is eltelt majdnem tíz év. Őszintén? Látva, hogy kik lettek oktatók közülünk, hogy ők milyenek voltak...Nem voltam odavaló. Oda való se. Sehovasevaló. De nem emiatt nem lettem oktató. Megismerkedtem valakivel, akit nagyon szerettem. Akitől terhes lettem váratlanul. Aki megkérte a kezem. Határozottan emlékszem arra a pillanatra. Azt gondoltam: 'Még alig éltem. Még annyi mindent nem tettem meg. Bár mondhatnám, hogy találkozzunk újra, ugyanebben a percben, ugyanezekkel az érzésekkel. Öt év múlva.' Persze, az élet nem kívánságműsor- maradj velem, hallhatsz majd számos másik közhelyet. Azokban nagyon jó vagyok-, igent mondtam. Nem kényszerből. Szerelemből. Mert úgy éreztem, ő az igazi.
Hirtelen lettem 30+. Az elmúlt tíz évet szarabbnál szarabb munkahelyeken töltöttem, miközben vártam a lehetőséget A Nagy Kitörésre. Sokat dolgoztam ingyen, sok lehetőséget hagytam ki. Tápláltam a reményt, hogy van valamiféle belső GPS, ami végül visszavezet a kiindulási ponthoz legalább. Közben négy év alatt szültem három csodálatos gyereket. Az elsőnél úgy éreztem, végre megérkeztem. Addigra már évek óta vágytunk és vártunk egy gyerekre. Boldog rettegésnyi kilenc hónap után született és semmihez sem fogható megérkezés volt. Idővel.
A második gyerkőc a születésnapomon fogant. Egy olyan együttlétből, amit receptre kellene felírni mindenkinek. Közvetlenül azután történt, hogy megbeszéltük: ideje befejezni. És persze nem fejeztük be. A harmadik gyerekünk nem sokkal szülés után, az első és sokáig egyetlen együttlétből érkezett. Már születése előtt olyan utakat és terheket kellett cipelnie, amit egy gyereknek se lenne szabad megkapnia. Down-szindróma gyanú, törött kulcscsont, siketség, értelmi sérültség... Nem éppen Michelin csillagos étlap. Sok vaklárma és szerencsére csak kevés igazság.
Borzasztóan nehéz egy év után itt vagyunk. Hamarosan 32 vagyok. Az életem unalomig ismerős repeat-ek és sehol egy reset. Még mielőtt félreértenétek: jó életem volt. És most is jó életem van. Sok boldog perccel. Feloldódtam a nagy közösben, a családi élet szentségében. Nem vethetem a környezetem szemére, hogy nem engedtek önmagam lenni. Azt hittem, végülis ez vagyok én. És most: újratervezés.