5:44. Fogadjunk, hogy Murphy, az a rohadék, épp a világ másik felén egy elegáns all inclusive hotel tengerre néző árnyas teraszán valami méregdrága koktélt szürcsöl. De ha azt nem, legalább édesdeden alszik. 
Én nem tudom, mások hogyan csinálják, hogy kitöltik tevékenységgel a nap minden percét, mégis  nyolc órát alszanak- legalább kettőt éjfél előtt, mert csak úgy használ az agyi regenerálódásnak, meg a szépségnek, ugye-. edzeni járnak, a lakásukban kizárólag ritka orchideafajok és bájos bonsai-ok tenyésznek, a gyerekeik illedelmesek, fessek, tiszták és jól öltözöttek, a férjük hetente egyszer 'váratlanul' vágott virágot hoz, mert 'virágot a virágnak', de valami más 'apró kis kedveskedést is életem nőjének', mert ne ünnepeljük halott virággal a nagyon is élő szerelmünket... Szóval, vannak ezek a nők, akiknél mindig süteményillat lengi be a konyha környékét, épp csak egy kevésre futotta- értsd: előétel, leves, főétel- kétféle, sajnos csak-, desszert, némi sajtválogatás, meg gyümölcskosár, meg hattyúra hajtogatott keményített damasztszalvéta-, gyönyörűek, okosak, bájosak, TÉNYLEG kedvesek, aggódnak minden négylábúért és kétlábúért (főleg, ha ember). Elnézem őket és irigykedem. Színtiszta, már- már laboratóriumi minőségű irigységet érzek. Mégis hogyan csinálják?! Félreértés ne essék, nem tőlük irigylem. Csak úgy szeretnék én is egy élő Bree Van De Kemp- Sophie Marceau- donna mamma lenni. 
Jelenlegi mérlegem: egy megváltott, ám lehetőségeiben ki nem használt edzőtermi bérlet- egyébként, amíg nyár volt és sokkal kevesebb a gyermekbetegség, meg a munka, jártam. Azóta is hiányolom az edzőm meleg-támogató tekintetét. Egy kölcsönkecó, melynek adottságai messze alulmúlják az elvárhatót, ugyanakkor jó szolgálatot tesz, míg felépül a házunk. Rendről és tisztaságról átmeneti néhány perces zen állapotok erejéig beszélhetünk, amúgy meggyőződéssel állítom, hogy a gyerekeim bátran ihatnának a Gangesz vizéből... Én nem ennék a padlónkról, legalábbis. 
A ruhatáram nagy része mamaruci, otthonka vagy farmer. Ha mégis felveszek valami extrábbat, a gyerekeim nem ismernek meg. Nem túlzok, volt rá példa.
Főzni szoktam, enni muszáj. De semmi extra. Ha sütöttem sütit, úgy érzem, én vagyok Dávid és Góliát elhúzhat Murphy anyja mellé.
Nálunk valahogy a mozieste előtt mindig megbetegszik valamelyik. Mindegyik. Vagy a szomszéd tengerimalaca. A lényeg,hogy last minute életbe lép egy igazi és megoldhatatlan vis maior, szóval a lehetőségnek annyi. Ha a férjem házon kívül alszik, akkor tuti, hogy valaki véletlenül elkezd hányni, sírhatnékja, növekedési ugrása, fogzása, elvesztett nyuszifüle van, vagy más azonnali és minden procikáját mélyen átjáró traumája, ami miatt nem tud aludni, visszafoghatatlan vágyat érez a nyígásra, csak csokit tud enni, beszélgetni akar a leglehetetlenebb helyen és/vagy időpontban, esetleg ezek tetszőleges kombinációja.
Én is ismerem azokat az anyákat, akik szerint erre-bárki-képes, meg nem-szabad-elhagyni-magad-mert-persze-hogy-elhagy-a-férjed, valamint kérjél-segítséget-olyan-nincs-hogy-nincs-pénzetek-bébiszitterre. Én mégis arra a vékony, szinte láthatatlan társadalmi rétegre lennék kíváncsi. Arra, amelyikben nincs/távol élnek/dolgozik a nagymama, bébiszitterre nincs pénz, a férj látástól mikulásig, olykor hétvégén is...anyuka meg dolgozik, hozza, viszi, megszervezi, becsomagolja, felhívja, elintézi, megszeretgeti, otthon csinálja a gyereknek az ajándék matatókönyvet, dolgozik és mindig kész a szexre... Hogyan? Komolyan, hogyan?!
A lakás csak 50 nm, a gyerek csak 3, a munkaórák száma csak napi 4. Mégse értem, mások hogyan csinálják. Hogyan csináljátok?