Bevallom, a menzeszkitárgyalós csajos estèk kimaradtak az életemből egészen addig, míg anya lettem. Sőt, amíg több gyerek anyja lettem. Valahogy a teherbe esést követően a nő méhe közügy, tartalma közbeszéd tárgya. Szóval a várandósság kialakulásának körülményei, szándékoltsága és az azt követő bármely beható vizsgálat és értekezés, külső és belső változás, na és a menzesz- mikor jött meg, megjött-e már, milyen volt, mennyire darabos, milyen erős, hány napig tart, lehet-e teherbe esni újra, ha nem jött meg...- általános társalgási témává válik. Egyben kiváló lehetőség a nemkívánatos nemszültek eltávolítására.

Míg korábban megvoltak azok a tabudolgok, amikről sosem, vagy csak suttogva, ezután már a legelegánsabb étteremben is teret kaphat a vér, a görcsök és ennek egyenesági folyományaként a tamponok, megfelelő méretű betétek, mosható verziók, intimkelyhek hatékonyságának részletes és szakavatott tanulmányozása, Ezekhez meg már lazán kapcsolódnak a büfifotók, babaszéklet-elemző értekezések, székletminta vételi eljárások és más efféle finomságok. Ne értsétek félre, a kismama nem hülye, a fiatal anyukának nem mentek el teljesen otthonról. Egyszerűen annyi történik, hogy az élete a normális kerékvágásból egyetlen lépésben kerül egy csecsemő-orientált tartós vákumba. Szóval, ha gyeses kismama talál magának valakit, aki meghallgatja -hát még, ha az a valaki maga s anya!-, beszélni fog. Arról, ami a legjobban foglalkoztatja. Ez pedig helyzetéből adódóan értelemszerűen maga a gyerek.

Jelentem, eltűnésem oka nagyon is megbocsátható: visszaálltam a munkába.
Öt év és alig pár hónap után végre van miért felöltözni, sminkelni és elhagyni a lakás 150 m-es körzetét. (Így jár az, aki közel lakik minden fontos létesítményhez a lakóhelyén). Persze, rossz nyelvek mondhatják, hogy a gyerekes lét nem korlátozza a smink használatát. Igazuk is van, de szerintem feleslegessé teszi. Legalábbis hiába a tetszenünk-kell-a-férjünknek, meg a maradjunk-anyaként-is-nők, nekem eszembe sem jutott reggelenként a kényelmes anyacucc helyett valami sokkal drámaibbat feltenni. Ki homokozik talpig Gucci-ban?  (Sajnos nem én, no.)

Ebből következik, hogy rendkívüli módon élvezem a frissen összeállított - kb. hat elemes- gardróbom tartalmának megsétáltatását. Ennél is jobban a felnőtt társaságot. Lélekemelő számomra kilépni a mondókás-almagerezdelős napokból és felnőtt férfiakkal, nőkkel együtt 'tolni az ipart'. Persze az is nagyon sokat segít, hogy ez számomra az álommeló. Valószínűleg bele se kezdek, ha nem az. Mert mindeközben ugye ott vannak a tündéri gyerekeim.
Akiknek ugyan jobb anyja vagyok így, néhány órányi távollét után, viszont vetésforgóban betegek. A 'nagy' fiam szerint 'Anya, én szeletem, hogy otthon válsz lám, míg oviban vagyok. Adj nekem, anya, biztonságot'. Fáj, így elmenni. Fáj látni a kicsi lányom könnyes szemét, amikor otthagyom. Tudom, hogy ez egy természetes folyamat,hogy a változásokat mindannyiunknak meg kell tanulni elfogadni és hogy másnak se megy könnyebben. De ez az állandóan-beteg-valaki-a-bébiszitter-meg-halálra-keresi-magát felállás elég elkeserítő.
Úgy érzem, mellettük kellene lennem. Úgy érzem, megfulladok,ha el kell a munkámat engednem.

5:44. Fogadjunk, hogy Murphy, az a rohadék, épp a világ másik felén egy elegáns all inclusive hotel tengerre néző árnyas teraszán valami méregdrága koktélt szürcsöl. De ha azt nem, legalább édesdeden alszik. 
Én nem tudom, mások hogyan csinálják, hogy kitöltik tevékenységgel a nap minden percét, mégis  nyolc órát alszanak- legalább kettőt éjfél előtt, mert csak úgy használ az agyi regenerálódásnak, meg a szépségnek, ugye-. edzeni járnak, a lakásukban kizárólag ritka orchideafajok és bájos bonsai-ok tenyésznek, a gyerekeik illedelmesek, fessek, tiszták és jól öltözöttek, a férjük hetente egyszer 'váratlanul' vágott virágot hoz, mert 'virágot a virágnak', de valami más 'apró kis kedveskedést is életem nőjének', mert ne ünnepeljük halott virággal a nagyon is élő szerelmünket... Szóval, vannak ezek a nők, akiknél mindig süteményillat lengi be a konyha környékét, épp csak egy kevésre futotta- értsd: előétel, leves, főétel- kétféle, sajnos csak-, desszert, némi sajtválogatás, meg gyümölcskosár, meg hattyúra hajtogatott keményített damasztszalvéta-, gyönyörűek, okosak, bájosak, TÉNYLEG kedvesek, aggódnak minden négylábúért és kétlábúért (főleg, ha ember). Elnézem őket és irigykedem. Színtiszta, már- már laboratóriumi minőségű irigységet érzek. Mégis hogyan csinálják?! Félreértés ne essék, nem tőlük irigylem. Csak úgy szeretnék én is egy élő Bree Van De Kemp- Sophie Marceau- donna mamma lenni. 
Jelenlegi mérlegem: egy megváltott, ám lehetőségeiben ki nem használt edzőtermi bérlet- egyébként, amíg nyár volt és sokkal kevesebb a gyermekbetegség, meg a munka, jártam. Azóta is hiányolom az edzőm meleg-támogató tekintetét. Egy kölcsönkecó, melynek adottságai messze alulmúlják az elvárhatót, ugyanakkor jó szolgálatot tesz, míg felépül a házunk. Rendről és tisztaságról átmeneti néhány perces zen állapotok erejéig beszélhetünk, amúgy meggyőződéssel állítom, hogy a gyerekeim bátran ihatnának a Gangesz vizéből... Én nem ennék a padlónkról, legalábbis. 
A ruhatáram nagy része mamaruci, otthonka vagy farmer. Ha mégis felveszek valami extrábbat, a gyerekeim nem ismernek meg. Nem túlzok, volt rá példa.
Főzni szoktam, enni muszáj. De semmi extra. Ha sütöttem sütit, úgy érzem, én vagyok Dávid és Góliát elhúzhat Murphy anyja mellé.
Nálunk valahogy a mozieste előtt mindig megbetegszik valamelyik. Mindegyik. Vagy a szomszéd tengerimalaca. A lényeg,hogy last minute életbe lép egy igazi és megoldhatatlan vis maior, szóval a lehetőségnek annyi. Ha a férjem házon kívül alszik, akkor tuti, hogy valaki véletlenül elkezd hányni, sírhatnékja, növekedési ugrása, fogzása, elvesztett nyuszifüle van, vagy más azonnali és minden procikáját mélyen átjáró traumája, ami miatt nem tud aludni, visszafoghatatlan vágyat érez a nyígásra, csak csokit tud enni, beszélgetni akar a leglehetetlenebb helyen és/vagy időpontban, esetleg ezek tetszőleges kombinációja.
Én is ismerem azokat az anyákat, akik szerint erre-bárki-képes, meg nem-szabad-elhagyni-magad-mert-persze-hogy-elhagy-a-férjed, valamint kérjél-segítséget-olyan-nincs-hogy-nincs-pénzetek-bébiszitterre. Én mégis arra a vékony, szinte láthatatlan társadalmi rétegre lennék kíváncsi. Arra, amelyikben nincs/távol élnek/dolgozik a nagymama, bébiszitterre nincs pénz, a férj látástól mikulásig, olykor hétvégén is...anyuka meg dolgozik, hozza, viszi, megszervezi, becsomagolja, felhívja, elintézi, megszeretgeti, otthon csinálja a gyereknek az ajándék matatókönyvet, dolgozik és mindig kész a szexre... Hogyan? Komolyan, hogyan?!
A lakás csak 50 nm, a gyerek csak 3, a munkaórák száma csak napi 4. Mégse értem, mások hogyan csinálják. Hogyan csináljátok?

Tudjátok, vannak az igazságosztós fészbuk mamik, akiket nehéz valódi párbeszédre bírni, mert nekik igazuk van. Urambocsá IGAZUKVAN. Amennyire meg tudom ítélni, számtalan csoportra és alcsoportra oszthatók: a régen-minden-jobb-voltok, a bio-öko-karbonlábnyom anyukák, a mosisok, a hordozósok, a bébikomposok, a minden-létező-bébikompos-posztra-reagáló-azonnal-elítélők-és-tanulmányokat-kommentelők, az együttalvók, a szigorúan-külön-alvók, a hozzátáplálási-nagykönyvet-visszafele-is-elolvasók, a gyereknek-bármit-odaadók, az egyszerűbb-gyermekkor-hívők, a fisher-price-őrültek, a trendi mamik és a zenebölcsis-babajelnyelvelők, a kell-a-gyereknek-minden-nap-a-különprogram típusú soha-otthon-nem-ülők, a babaangolosok, a ráér-még-gyereknek-lenni elméletesek, a montessorisok, a koncertrejárók, az elvonulók és a beleszólók, a nagy-korkülönbségesesek, a kis-korkülönbségesesek, az elváltak, az örökké-együttmaradók, a magyaros-nevet-adók-mert-Magyarország-a-mi-hazánk pártiak, az olyan-nevet-adok-ami-külföldön-is-használható-mert-ki-tudja-ma-már-hol-fog-élni-az-a-gyerek szülők, a mosható-betétes-intimkelyhes-orgazmusos-szülésezők és az-epidurálist-meg-kényelmi-császárt-ide-de-rögtönök, a hat-hetet-is-alig-bírtuk-kivárni nők és az x-éve-nem-szexeltemek, a leányanyák, az ősanyák, a tutira-nem-ősanyák, a leszbianyukák, a babáért-évekig-küzdők, a nem-tervezetten-teherbe-esők, a túlfiatalok és a túlöregek, a nagycsaládosak és a tudatosan-csak-egyet-vállalók, az örökbeadók és az örökbefogadók...gondolom, a végtelenségig tudnám folytatni a sort. Vannak közöttük mindenféle emberek. Jó gyerekkorral és traumákkal, támogató családi légkörrel és magányosan, ducin vagy vékonyan, több diplomával, vagy nyolc általánossal... Közös bennük, hogy mindegyikük nő. Mindegyiküknek van gyereke. Meg véleménye. Véleménye, az főleg van! És tudjátok, mijük van még?! Hát igazuk! De az nagyon.
Nem akarok álszent lenni, én is gondoltam már, hogy a képernyő végén a másik klaviatúranyomkodó tuti nem normális, de... csajok, ne felejtsük el, hogy mindenki anya, mindenki nő, mindenki fáradt... Mindenki a maga rendelkezésre álló eszközkészletével a legtöbbet, legjobbat akarja adni a gyerekének. És bár mondhatnánk, hogy ami ma a legjobb és legmegbízhatóbb döntés, azt huszonöt év múlva igazolni fogja a két lábon járó tanúbizonyság! De sajnos nem lehet tudni. Akkor fog kiderülni. Így hát, ha tehetjük, ne egymáson vezessük le az anyaélet feszültségeit. A címkék nem segítenek. Az igazságosztás, a bezzegelés, a háttehülyevagy nem segít. Segítsünk jól. Legyünk kritikusak. Önmagunkkal is.

Kislányom alig múlt egy éves. Bodzavirág- gyönyörű, cserfes, mosolygós tündér, a maga természetes üdeségében. De. Mert mindig van egy de. Ezt a kis virágszálat nem valami puha fából faragták. Hanem ipari gyémánt. Minimum. 
Az ember jól felkészült, tudatosan gyermeket vállaló lánya olvas. Sokat. Blogot, fórumot, magazint. Könyvet. Megnézi az 'Egy év'-et. Trécsel más terhes nőkkel. Már szültekkel. Szóba elegyedik akárkivel és gyűjti az infót. (Vagy nem. De én igen.) Vár. Felkészül. Rengeteg jól szervezett és random információt csipeget össze ínségesebb időkre. Hall a szülés borzalmairól, de igyekszik őket elhessegetni. (Persze beleégnek az agyába, az elképzelt rémképek a retinájába és csacsogós kísértetként követik mindenhova. Néha, amikor már majdnem elalszik, vicceskedve azt is mondják, booo!) Megjegyzi, hogy egyszercsak beköszönt a szeparációs szorongás időszaka. Olyankor a gyereket meg kell nyugtatni, biztosítani kell a szeretetünkről, el kell fogadni a rémületét etc. El is képzeli, ahogy a kis fürtös belefúrja majd maszatos kis arcát az anyamelegbe és milyen szép is lesz az. És várja! A hülyéje. Ugye. 
Elnézést kérek, kedves leendő és már anyatársaim. Természetesen lehet, hogy így lesz. Nincs kizárva. Az egyik fiam átmeneti néhány hetes félszegség után újra önmagára talált és békés belátással fogadta mások létezését, közeledését. Akár még leereszkedni is hajlandó volt hozzájuk.
A másiknak a szeparációs szorongás mondhatni elmaradt. Alkatilag kissé bizalmatlan, idő kell neki a feloldódáshoz, de szinte észrevétlen átestünk ezen az időszakon.
És akkor itt van ez a leánygyerek. Ez a tankönyvi példázatokat megszégyenítő édes kis perszóna! Az még csak hagyján, hogy a szeparációs szorongás nála nem időszak, hanem konstans állapot! A korábban is említett maszatos arcos anya-után-üvöltés sztenderd hétköznapi showelem. Egyszerre jóleső öröm a ragaszkodás dagadó hullámaiban fürdőzni és idegesítő majd' megfulladni egy szeretetáradásban. (Ilyenkor halál cuki amúgy, legfeljebb a testvéreinek lesz féltékenységi rohama.) De mint mindent, ezt is kimaxolja. Az anya lábát ölelve üvöltés az áthidalhatatlan távolság vélt leküzdhetetlensége miatt? Megvolt. A WC-ajtót kívülről simogatva indokolatlanul krokodilkönnyeket hullajtás? Megvolt. A toporzékolva földön fetrengés, mert öt centire elszakítottak az anyukámtól? Megvolt. (A tulajdon apám tette mindezt, szóval még jobban üvöltés? Az is MEGVOLT!) És akkor ímé, az anyai testhatárok leomlanak, és megtörténik a következő.
Nem elég, hogy a drága gyermek elkísér mindenhova. Igen, a slozira is. Mindig. (Apukáknak innen üzenem, becsüljék meg kiváltságos helyzetünket! Minden olyan ember, aki telefonját nyomkodva, vagy sietve, olvasva, vagy relaxálva, de megkockáztatom, ha kissé szenvedve vagy aranyeresen is, de EGYEDÜL szarhat, boldog ember.) Néha hozza magával hű fegyverhordozóként már cseppet sem babakorú testvéreit. Ilyenkor egyfajta térhajlítási paradoxonként az egy négyzetméteres WC-nk bálteremmé szélesedik, hogy beférjen: 
a mesekönyv, a plüssállat, a vizes üveg, az egyik, a második, a harmadik gyerek, értelemszerűen a vonatkozó szülő, néhány kisautó, ezernyi kínos kérdés és Nyuszi üzletfelei. (Stílszerűen mondhatnám, miközben a kérdéses érintett szülő semmi másra nem vágyik, mint hogy Malacka rokonai végre aktivizálják magukat, és kerüljön  ki a budira a TilosazÁ tábla. És azonnali hatállyal lépjen is érvénybe.) Szinte hallom magamban, ahogy a kedves olvasó mondja magában, hogy na-ez-az-ezek-a-liberális-szülők, meg azt, hogy na-nehogy-már-a-wcn-se-legyek-egyedül... Nekem is egészen határozott elképzeléseim voltak a székelési szokások meg nem változásáról, amíg nem lett egynél több, egészen apró gyerekem. Azóta a közbiztonság fenntartásának érdekében inkább nyitva hagyom az ajtót és bízom abban, hogy a tabudöntögető magatartásom izgalmasabb, mint három perc alatt véletlenül véglegesen kiírtani családunknak még az írmagját is.
Szóval, most már nagyjából el tudjátok képzelni az egész helyzetet. A minálunk szokásos miliőt. Ülök a WC-n, lábam közt kissé elesetten a letolt gatya. Jön ez a gyermek, szemében a kitaszítottság vádló szomorúsága. Megsimít.Kis karjával megfogja a combom. Sír, mint az állat. Szeretnék elmenekülni, hogy legalább szarás közben ne simogassanak. De simogat. Mert szeret. Mert velem akar lenni. Mert anyában az egység. Már majdnem megsajnálom, amikor... diszkrétnek cseppet sem nevezhető, határozott mozdulattal belefejel a bugyogómba. Majd, mintegy hazatalálva, megnyugszik.
Ez az a kép, amint minden gyerekvállalás előtt álló nőnek (és minden már gyerekes férfinek) megmutatnék. Hogy ez ilyen. Ilyen is lehet. Gondold meg jól. Mert a legjobb és a legrosszabb napokon is a legjobbat kell nyújtani magadból, amire csak képes vagy. És néha baromi nehéz. Mégse lehet abbahagyni. És akkor jó, ha nem is akarod.

Bár a PISA-n rendre elbukunk szövegértés tekintetében, az észrevétel helyes. Hogy is van ez a váratlanul terhes, aztán meg évekig gyerekre vágyós sztori? 
Huszonkét évesen, alig néhány héttel az összeköltözés után várandós lettem. Nem volt tervezve. Sőt. De nem volt kérdés, hogy kinyitjuk az ajtót ennek a léleknek. Veszélyeztetett terhesség volt. Sok vérrel, rengeteg fekvéssel, széthulló álmokkal. Végül a terhesség 21. hetében, a félidős ultrahangnál kiderült, hogy szinte nincs magzatvíz. A baba fuldoklik odabent. Várjunk. Döntsük el, mi legyen. Érted? Mi döntsük el. Bennem a gyerek és a kétség. Mi a legjobb, mit tegyünk?
Március 14. Leveleken átszűrődő napfény. Szétáradó, maró fájdalom. Mit tegyünk? Várjunk...? Mi lesz, ha meghal odabent? Mi lesz a méhemmel? A jövőmmel? Indítsák be a szülést? Még él! Öljük meg? Dehát semmi másom nincs már. Félbehagytam a sulit. A pasim felmondott a munkahelyén. A lakásunk dobozokban. Fél lábbal már egy másik városban élünk. ENNEK NEM ÍGY KÉNE TÖRTÉNNIE! Mégis melyik szaros felhő mögé bújt az Isten?! 

Aztán végül az indítás mellett döntöttünk. Ballon. Csend. Órák. Csend. Fájdalom. Magány. Csend. Székelési inger. Aztán a WC felett lóg a halott fiam. 
Senki nem mondta, mire számítsak. Egyedül voltam. Sose felejtem el. Lábaim között a duplán halott mindenség. Csüng belőlem ő. Halott. Ő is. Én is.
Utána kiesett hónapok. Sírok. Alszom. Sírok. Eltűnnek a lakásból a kések. Akkor valahogy fel sem tűnik. Utólag úgy gondolom,  borzasztóan önző voltam. Annyira lefoglalt a saját fájdalmam, hogy nem vettem észre: a páromnak is meghalt a gyereke. A szüleinknek az első unokája. Persze az se segített, hogy a mi családunkban gyengének lenni illegális.
Utána évekig próbáltam teherbe esni. Sikertelenül. Feldolgozó munka. Sok.
Évekkel később megszületett a fiunk. A második.

* Ha hasonló helyzetben vagy, bátran kérj segítséget. Mondd el valakinek, akiben bízol. Ha nem látod a kiutat, hívj fel a pszichológust. Egy pszichiátert. Egy segélyvonalat. Írd le. Ne hallgass. Nem szégyen és főleg nem a te szégyened. Anya vagy így is. Anya vagy. Beszélj. 

Amikor 18 voltam, elég komplex tervem volt életem további folyására. Jó eredménnyel végeztem a középiskolát, a pontszámaim alapján mondhatni nem volt, csak nyitott ajtó. Pszichológia szakra jelentkeztem, fel is vettek. Elképzeltem, hogyan haladok majd a felnőtté válás útján. Számolatlanul sok kilométer, izgalmas szerelmi kalandok, bődületesen vad szex és nagybetűs szabadság, igazi high life volt a cél. Azt terveztem, megismerem magam, kitapasztalom a határaimat és karriert építek. Amikor már vagyok Valaki (nem szimplán önmagam, hanem VALAKI), majd megállapodom. Harminc körül talán elkezdem keresni az igazit. Talán lesz gyerekem. Talán nem. De ha lesz is, 35 előtt nem szülök. 
Aztán kiderült, hogy nem bírom a nyomást. Nem túl jók a megküzdési stratégiáim. Kábé két hét alatt éreztem, hogy lehet az ez ELTE, lehet akármilyen menő a pszichológus státusz, nem érdekel ez engem igazán. Két évig tartott, mire fel mertem állni- a megfelelési kényszer olyan tumor, ami a gerincemre kapcsolódott. Nyírbálom, alakítom, próbálok megválni tőle, de nem tudom kiirtani. Addigra már komoly kétségeim voltak abban, hogy képes vagyok-e a világon bármit elérni. Összeomlottam, kiléptem. Utólag azt mondom, megfutamodtam. Talán küzdeni kellett volna. Talán nem. De már ez a múltam. 
Egy undormányos albérletben telt el velem egy magányos, fájdalmas, bulizós év. Dolgoztam, alakultam. Jelentkeztem egy másik szakra. Azt végül végigcsináltam. Szerettem. Jól ment. De nem voltam jó. Akkor azt hittem, jól csinálom. Tervem volt rá, hogy bsc után master, utána doktori fokozat. Láttam magam a katedrán. Azóta is eltelt majdnem tíz év. Őszintén? Látva, hogy kik lettek oktatók közülünk, hogy ők milyenek voltak...Nem voltam odavaló. Oda való se. Sehovasevaló. De nem emiatt nem lettem oktató. Megismerkedtem valakivel, akit nagyon szerettem. Akitől terhes lettem váratlanul. Aki megkérte a kezem. Határozottan emlékszem arra a pillanatra. Azt gondoltam: 'Még alig éltem. Még annyi mindent nem tettem meg. Bár mondhatnám, hogy találkozzunk újra, ugyanebben a percben, ugyanezekkel az érzésekkel. Öt év múlva.' Persze, az élet nem kívánságműsor- maradj velem, hallhatsz majd számos másik közhelyet. Azokban nagyon jó vagyok-, igent mondtam. Nem kényszerből. Szerelemből. Mert úgy éreztem, ő az igazi.
Hirtelen lettem 30+. Az elmúlt tíz évet szarabbnál szarabb munkahelyeken töltöttem, miközben vártam a lehetőséget A Nagy Kitörésre. Sokat dolgoztam ingyen, sok lehetőséget hagytam ki. Tápláltam a reményt, hogy van valamiféle belső GPS, ami végül visszavezet a kiindulási ponthoz legalább. Közben négy év alatt szültem három csodálatos gyereket. Az elsőnél úgy éreztem, végre megérkeztem. Addigra már évek óta vágytunk és vártunk egy gyerekre. Boldog rettegésnyi kilenc hónap után született és semmihez sem fogható megérkezés volt. Idővel.
A második gyerkőc a születésnapomon fogant. Egy olyan együttlétből, amit receptre kellene felírni mindenkinek. Közvetlenül azután történt, hogy megbeszéltük: ideje befejezni. És persze nem fejeztük be. A harmadik gyerekünk nem sokkal szülés után, az első és sokáig egyetlen együttlétből érkezett. Már születése előtt olyan utakat és terheket kellett cipelnie, amit egy gyereknek se lenne szabad megkapnia. Down-szindróma gyanú, törött kulcscsont, siketség, értelmi sérültség... Nem éppen Michelin csillagos étlap. Sok vaklárma és szerencsére csak kevés igazság.
Borzasztóan nehéz egy év után itt vagyunk. Hamarosan 32 vagyok. Az életem unalomig ismerős repeat-ek és sehol egy reset. Még mielőtt félreértenétek: jó életem volt. És most is jó életem van. Sok boldog perccel. Feloldódtam a nagy közösben, a családi élet szentségében. Nem vethetem a környezetem szemére, hogy nem engedtek önmagam lenni. Azt hittem, végülis ez vagyok én. És most: újratervezés.