Kislányom alig múlt egy éves. Bodzavirág- gyönyörű, cserfes, mosolygós tündér, a maga természetes üdeségében. De. Mert mindig van egy de. Ezt a kis virágszálat nem valami puha fából faragták. Hanem ipari gyémánt. Minimum. 
Az ember jól felkészült, tudatosan gyermeket vállaló lánya olvas. Sokat. Blogot, fórumot, magazint. Könyvet. Megnézi az 'Egy év'-et. Trécsel más terhes nőkkel. Már szültekkel. Szóba elegyedik akárkivel és gyűjti az infót. (Vagy nem. De én igen.) Vár. Felkészül. Rengeteg jól szervezett és random információt csipeget össze ínségesebb időkre. Hall a szülés borzalmairól, de igyekszik őket elhessegetni. (Persze beleégnek az agyába, az elképzelt rémképek a retinájába és csacsogós kísértetként követik mindenhova. Néha, amikor már majdnem elalszik, vicceskedve azt is mondják, booo!) Megjegyzi, hogy egyszercsak beköszönt a szeparációs szorongás időszaka. Olyankor a gyereket meg kell nyugtatni, biztosítani kell a szeretetünkről, el kell fogadni a rémületét etc. El is képzeli, ahogy a kis fürtös belefúrja majd maszatos kis arcát az anyamelegbe és milyen szép is lesz az. És várja! A hülyéje. Ugye. 
Elnézést kérek, kedves leendő és már anyatársaim. Természetesen lehet, hogy így lesz. Nincs kizárva. Az egyik fiam átmeneti néhány hetes félszegség után újra önmagára talált és békés belátással fogadta mások létezését, közeledését. Akár még leereszkedni is hajlandó volt hozzájuk.
A másiknak a szeparációs szorongás mondhatni elmaradt. Alkatilag kissé bizalmatlan, idő kell neki a feloldódáshoz, de szinte észrevétlen átestünk ezen az időszakon.
És akkor itt van ez a leánygyerek. Ez a tankönyvi példázatokat megszégyenítő édes kis perszóna! Az még csak hagyján, hogy a szeparációs szorongás nála nem időszak, hanem konstans állapot! A korábban is említett maszatos arcos anya-után-üvöltés sztenderd hétköznapi showelem. Egyszerre jóleső öröm a ragaszkodás dagadó hullámaiban fürdőzni és idegesítő majd' megfulladni egy szeretetáradásban. (Ilyenkor halál cuki amúgy, legfeljebb a testvéreinek lesz féltékenységi rohama.) De mint mindent, ezt is kimaxolja. Az anya lábát ölelve üvöltés az áthidalhatatlan távolság vélt leküzdhetetlensége miatt? Megvolt. A WC-ajtót kívülről simogatva indokolatlanul krokodilkönnyeket hullajtás? Megvolt. A toporzékolva földön fetrengés, mert öt centire elszakítottak az anyukámtól? Megvolt. (A tulajdon apám tette mindezt, szóval még jobban üvöltés? Az is MEGVOLT!) És akkor ímé, az anyai testhatárok leomlanak, és megtörténik a következő.
Nem elég, hogy a drága gyermek elkísér mindenhova. Igen, a slozira is. Mindig. (Apukáknak innen üzenem, becsüljék meg kiváltságos helyzetünket! Minden olyan ember, aki telefonját nyomkodva, vagy sietve, olvasva, vagy relaxálva, de megkockáztatom, ha kissé szenvedve vagy aranyeresen is, de EGYEDÜL szarhat, boldog ember.) Néha hozza magával hű fegyverhordozóként már cseppet sem babakorú testvéreit. Ilyenkor egyfajta térhajlítási paradoxonként az egy négyzetméteres WC-nk bálteremmé szélesedik, hogy beférjen: 
a mesekönyv, a plüssállat, a vizes üveg, az egyik, a második, a harmadik gyerek, értelemszerűen a vonatkozó szülő, néhány kisautó, ezernyi kínos kérdés és Nyuszi üzletfelei. (Stílszerűen mondhatnám, miközben a kérdéses érintett szülő semmi másra nem vágyik, mint hogy Malacka rokonai végre aktivizálják magukat, és kerüljön  ki a budira a TilosazÁ tábla. És azonnali hatállyal lépjen is érvénybe.) Szinte hallom magamban, ahogy a kedves olvasó mondja magában, hogy na-ez-az-ezek-a-liberális-szülők, meg azt, hogy na-nehogy-már-a-wcn-se-legyek-egyedül... Nekem is egészen határozott elképzeléseim voltak a székelési szokások meg nem változásáról, amíg nem lett egynél több, egészen apró gyerekem. Azóta a közbiztonság fenntartásának érdekében inkább nyitva hagyom az ajtót és bízom abban, hogy a tabudöntögető magatartásom izgalmasabb, mint három perc alatt véletlenül véglegesen kiírtani családunknak még az írmagját is.
Szóval, most már nagyjából el tudjátok képzelni az egész helyzetet. A minálunk szokásos miliőt. Ülök a WC-n, lábam közt kissé elesetten a letolt gatya. Jön ez a gyermek, szemében a kitaszítottság vádló szomorúsága. Megsimít.Kis karjával megfogja a combom. Sír, mint az állat. Szeretnék elmenekülni, hogy legalább szarás közben ne simogassanak. De simogat. Mert szeret. Mert velem akar lenni. Mert anyában az egység. Már majdnem megsajnálom, amikor... diszkrétnek cseppet sem nevezhető, határozott mozdulattal belefejel a bugyogómba. Majd, mintegy hazatalálva, megnyugszik.
Ez az a kép, amint minden gyerekvállalás előtt álló nőnek (és minden már gyerekes férfinek) megmutatnék. Hogy ez ilyen. Ilyen is lehet. Gondold meg jól. Mert a legjobb és a legrosszabb napokon is a legjobbat kell nyújtani magadból, amire csak képes vagy. És néha baromi nehéz. Mégse lehet abbahagyni. És akkor jó, ha nem is akarod.