Jelentem, eltűnésem oka nagyon is megbocsátható: visszaálltam a munkába.
Öt év és alig pár hónap után végre van miért felöltözni, sminkelni és elhagyni a lakás 150 m-es körzetét. (Így jár az, aki közel lakik minden fontos létesítményhez a lakóhelyén). Persze, rossz nyelvek mondhatják, hogy a gyerekes lét nem korlátozza a smink használatát. Igazuk is van, de szerintem feleslegessé teszi. Legalábbis hiába a tetszenünk-kell-a-férjünknek, meg a maradjunk-anyaként-is-nők, nekem eszembe sem jutott reggelenként a kényelmes anyacucc helyett valami sokkal drámaibbat feltenni. Ki homokozik talpig Gucci-ban?  (Sajnos nem én, no.)

Ebből következik, hogy rendkívüli módon élvezem a frissen összeállított - kb. hat elemes- gardróbom tartalmának megsétáltatását. Ennél is jobban a felnőtt társaságot. Lélekemelő számomra kilépni a mondókás-almagerezdelős napokból és felnőtt férfiakkal, nőkkel együtt 'tolni az ipart'. Persze az is nagyon sokat segít, hogy ez számomra az álommeló. Valószínűleg bele se kezdek, ha nem az. Mert mindeközben ugye ott vannak a tündéri gyerekeim.
Akiknek ugyan jobb anyja vagyok így, néhány órányi távollét után, viszont vetésforgóban betegek. A 'nagy' fiam szerint 'Anya, én szeletem, hogy otthon válsz lám, míg oviban vagyok. Adj nekem, anya, biztonságot'. Fáj, így elmenni. Fáj látni a kicsi lányom könnyes szemét, amikor otthagyom. Tudom, hogy ez egy természetes folyamat,hogy a változásokat mindannyiunknak meg kell tanulni elfogadni és hogy másnak se megy könnyebben. De ez az állandóan-beteg-valaki-a-bébiszitter-meg-halálra-keresi-magát felállás elég elkeserítő.
Úgy érzem, mellettük kellene lennem. Úgy érzem, megfulladok,ha el kell a munkámat engednem.